Ha meghalok, temessetek el a réten.
Ne legyen fejfám, se koszorúm, se nevem.
Tartson meg csak az emlékezet.
Azzá leszek újból, ki voltam, mielőtt megszülettem.
Ne jöhessenek hozzám meggörnyedt emberek,
kik csak siránkoznának elvesztésem felett.
Ne vegyen körbe csend, hideg és félelem,
a szomorú megbánás, a mardosó kételyek.
Jöjjenek inkább csak vidám gyermekek,
kik pillangókat kergetnek, és virágokat szednek.
Jöjjenek a szerelmesek, kik a fűben heverésznek;
emberek, kik felejteni és feltöltődni készek.
És nem csak ünnepekkor látogatnak majd meg.
Nem ültetnek fölém árvácskát, nem gazolnak szüntelen.
Nem motoszkál majd fejemnél a temetői bogár;
nem vesz körbe öles fal és hatalmas vasrács.
De körülölel az anyaföld, a rét füve, a messzi fák.
Az időtlenség méhe leszek, ahol nincsen többé határ.
A hangya, az őz, a madár, mind társaim lesznek.
S nem az enyészeté, hanem az élet forrása leszek.
Sopron, 2015.